Az Életciklusok és a bolygók mozgása cikkben láttuk, hogyan térnek vissza a lassú bolygók meghatározott időközönként az eredeti helyükre, és miként jeleznek ezek a visszatérések új szakaszokat az életben. Ezek az ismétlődések a „személyes óránk” ketyegései. Mégis, ahogy minden óra egy nagyobb naptár része, úgy az emberi sors ritmusa is egy nagyobb, kozmikus óraszerkezet fogaskerekeiben mozog.
Amikor egy ember 29 évesen eléri a Szaturnusz visszatérését, ugyanabban a pillanatban az emberiség egészét is átszövik más, nagyobb ritmusok: például a Jupiter és a Szaturnusz húszéves konjunkciói, vagy éppen a precesszió lassú mozgása.
Az egyéni idő tehát nem elszigetelt; minden személyes fordulópont egyben egy kozmikus mozdulat visszhangja. Ha a kettőt egymásra vetítjük, feltárul az, amit nevezhetünk az Idő nagy szövetének – ahol minden emberi élet egy szál, s a szálak együtt rajzolják ki a kozmosz mintáját.
Az idő, mint élmény és minőség
A modern ember számára az idő többnyire mennyiség: perc, óra, naptári év. Az ókori és középkori ember számára azonban az idő minőség volt. Minden napnak, hónapnak, évszaknak saját „arca” volt; nemcsak hogy mikor történik valami, hanem milyen időben történik.
Az időt nem mérni kellett, hanem megismerni, mint egy eleven lényt, amelynek ritmusaihoz hangolódni lehet.
Az asztrológia eredetileg éppen ezt a felismerést hordozta: az idő nem homogén folyó, hanem hullámzó, szövött rend. Minden pillanat egyedi mintázat, egy kis kozmosz, amely magában rejti a nagy egész arányait. A születési képlet nem jövendölés volt, hanem térkép: a pillanat minőségének lenyomata, amelyben az ember élete elindul. A régi bölcsek úgy hitték, aki ismeri az idő minőségét, az nem a sors ellen küzd, hanem együtt lélegzik vele.
Az ember tehát nem az idő rabja, hanem annak tudatos résztvevője. Amikor ezt megértjük, az idő hirtelen átminősül: nem múló másodpercek, hanem tapasztalatok, rezgések, ritmusok szövedéke lesz, amelyben a múlt, a jelen és a jövő nem élesen elválasztott, hanem egymásba folyó terek.
Az anaphorikos táblázatok és az idő hangja
Az időt az ember ősidők óta nemcsak számolta, hanem hallgatta is. A görög világban az égbolt nem pusztán tér volt, hanem élő hangszer: minden csillag mozgása egy-egy hang, minden fok egy újabb rezgés a világmindenség szimfóniájában. Az anaphorikos táblázatok, amelyek az egyes fokok felkelését jegyezték, tulajdonképpen a kozmosz kottái voltak.
Ezek a táblázatok azt mutatták, melyik csillag vagy bolygó emelkedik a horizont fölé minden egyes fok elmozdulásakor. A régi asztrológusok számára ez nem csupán technikai adat volt, hanem az idő a „szférák zenéje”: minden felkelő pont más minőséget, más energiát, más történetet hordozott. Amikor egy ember megszületett, a horizonton épp felkelő égitest lett az „idő kulcsa” számára – mintha az ég egy pillanatra rájátszott volna a saját dallamára.
Az anaphorikos szó maga is „felhozót” jelent: azt, ami minden pillanatban felemelkedik az égre, és fényt hoz az időbe. A görögök számára a felkelés nemcsak égi mozdulat volt, hanem szimbolikus is: minden nap, minden fok, minden mozdulat az újjászületés lehetőségét hordozta. A világ nem egyszer teremtődött meg, hanem folyton újjáteremtette önmagát – minden felkelés egy új kezdés, egy új dallam az örökké változó harmóniában.
Az időt tehát nem lehetett elválasztani a zenétől. A Püthagorasz-hagyomány szerint a bolygók mozgása hangokat kelt a térben, és e kozmikus zene az emberi lélekben is visszhangzik. A lélek akkor érez harmóniát, amikor rezonálni tud e finom zenére – amikor a belső és külső idő egy ritmusra jár. Ezért tekintették az asztrológiát nemcsak tudománynak, hanem mousziké-nek, a „múzsák művészetének”: az idővel való együttzenélés művészetének.
Az anaphorikos táblázatok emlékeztetnek arra, hogy az idő nemcsak mérhető, hanem hallható is. S aki megtanul így hallgatni, az egyszer csak felismeri, hogy minden mozdulat, minden esemény, minden élet ugyanahhoz a nagy zenéhez tartozik.
A nagy planétaciklusok – az emberiség órái
Ha az időt kozmikus értelemben szemléljük, a legérzékelhetőbb ritmusokat a két „nagy tanító”, a Jupiter és a Szaturnusz találkozásai adják. Ezek a bolygók lassú mozgásukkal nemcsak az ember egyéni életének mélyebb ritmusait, hanem egész civilizációk fejlődését is jelzik. Amikor e két égitest húszévente újra együtt áll, mintha az univerzum újraindítaná az emberiség óráját.
A húszéves találkozók – korszakok kapui
A Jupiter-Szaturnusz együttállások körülbelül húszévente ismétlődnek, és minden alkalommal új társadalmi, gazdasági és szellemi ciklus kezdetét jelzik. Az ókori és középkori asztrológusok ezeket magnus coniunctio-nak, „nagy együttállásnak” nevezték, és az emberi történelem kozmikus órájaként tekintettek rájuk.
Al-Biruni, Abu Ma’shar és később Kepler is úgy látta, hogy ezek a találkozások nem elszigetelt események, hanem sorozatok: a konjunkciók mintegy kétszáz éven át ugyanabban az elemi csoportban – tűzben, földben, levegőben vagy vízben – ismétlődnek, majd áttérnek a következő elembe. Nagyjából nyolcszáz-kilencszáz év kell ahhoz, hogy a konjunkciók teljes kört tegyenek az állatövön.
A víz-sorozat – a hit és a misztika kora
A középkor végén, a 14-16. században a Jupiter és a Szaturnusz főként víz-jegyekben találkoztak: Skorpióban, Rákban, Halakban.
Ez a sorozat a vallás, a hit és a misztika kora volt, amikor az ember még a láthatatlanban kereste az igazságot, és az ég rendjében látta a földi világ tükörképét.
A víz archetípusa az összetartozás, az érzelem és az áhítat: e korszak művészete, építészete és filozófiája mind a transzcendenssel való kapcsolatot kutatta. A templomok, székesegyházak és ikonok világa ennek a korszaknak a lelki lenyomata.
A tűz-sorozat – a felfedezések és az akarat kora
A 1603-as Nyilas-együttállással új korszak kezdődött: a tűz uralma. A 17-18. század e tűz-sorozat ideje volt – a felfedezések, a gyarmatosítás, a tudományos forradalom és a felvilágosodás korszaka, amikor az ember megérezte saját teremtőerejét, és a világot már nemcsak szemlélni, hanem formálni akarta.
A tűz archetípusa az önbizalom, az akarat és a teremtő lendület: a nagy birodalmak, az egyház- és államreformok, a technikai úttörések mind e láng szikráiból pattantak ki. A világot áthatotta a hit az emberi észben és a haladásban – a tűz kora a szellem lázadásának és az önálló gondolkodás születésének ideje volt.
A föld-sorozat – a forma és a rend kora
A föld-sorozat 1802-ben, a Szűz 5°-os együttállással vette kezdetét, és a 19-20. századot teljesen áthatotta.
Ez volt az ipari és anyagelvű világkorszak, amikor a rend, a hasznosság és a stabilitás vált központi értékké. Az ember ekkor tanulta meg az anyag megszervezését: városokat, gyárakat, vasutakat, pénzrendszereket és intézményeket épített, hogy biztos alapot adjon a jövőnek.
A 19. század nagy klasszicista épületei e korszak szellemiségének monumentális szimbólumai voltak – a szervezettség és a forma iránti hűség csúcspontjai, ahol akár ezernél is több munkás dolgozott egyetlen, fegyelmezett terv megvalósításán.
Ám a föld elem árnyoldala is megmutatkozott. A birtok, a hatalom és az anyagi egyenlőtlenség feszültségéből született meg a 20. század nagy ideológiai kísérlete, amely a tulajdon megszüntetésével akart egyenlőséget teremteni. A kommunista rendszer – bár a közösség eszméjére hivatkozott – valójában a föld elem végletes torzulása volt: a struktúra, a kontroll és az anyagi rend fetisizálása, amelyben a szabadság helyett az uniformitás uralkodott. Egyfajta ál-Vízöntő korszak volt ez, ahol a kollektivitás még nem szellemi, hanem adminisztratív szinten próbált megvalósulni.
A 2000-es Bika-együttállás zárta le ezt a csaknem két évszázados periódust, mintha a világ egy pillanatra megállt volna, hogy átgondolja: mit is jelent birtokolni, építeni, fenntartani. A föld kora elvégezte a maga feladatát – megtanított bennünket formát adni a világunknak, de ezzel együtt megmutatta, hogy a forma önmagában már nem elég.
A levegő-sorozat – a gondolat és tudat kora
A korszakváltás előjele 1980-81-ben érkezett meg, amikor a Jupiter és a Szaturnusz háromszor is a Mérlegben találkozott. Ez volt a levegő-elem első, még kísérleti megjelenése: az új korszak első lélegzete. Abban az évben indult útjára az Usenet, az internet korai elődje, amely először kapcsolta össze az embereket nem fizikai térben, hanem információs hálóban. S ekkor került a piacra az első IBM személyi számítógép is. A levegő minősége – az adat, a gondolat, a kapcsolat és az áramlás – ekkor még csak születőben volt, de már érezhetően új dimenziót nyitott az emberi tapasztalásban.
A 2000-es Bika-együttállás visszarántotta a világot a föld valóságába: a dotcom-lufi kipukkanása mintha figyelmeztetés lett volna, hogy az új kor születése nem kerülheti el a földi törvényeket. A levegő szelleme előbb tanulni akart a föld anyagától, mielőtt önálló korszakot nyithatott volna.
Ez a korszakváltás végül 2020 decemberében teljesedett be, amikor a Jupiter és a Szaturnusz a Vízöntő 0°-án újra együtt álltak.
A levegő-sorozat ezzel ténylegesen kezdetét vette: az információ, a tudás és a tudatosság civilizációja. Szinte szimbolikus, hogy épp ekkor vált az emberiség világszinten digitálissá, és az élet mindennapi tereinek jelentős része a láthatatlan hálózatba költözött. A levegő kora a gondolat, a megosztás és az összekapcsolódás világa: a láthatatlan kapcsolat erősebbé vált a láthatónál.
Az emberiség órája
E négy elemi ciklus – víz, tűz, föld és levegő – együtt alkotja az égi idő nagy, mintegy nyolcszáz-kilencszáz éves körét. Minden kor más kérdést tesz fel az embernek: a víz a hitről, a tűz az alkotásról, a föld a rendről, a levegő pedig a tudatosságról szól.
Amikor az égi óra átlép egyik elemről a másikra, nem csupán bolygók mozdulnak meg az égen – a világ is újraírja önmagát.
A nagy konjunkciók órája nem azt méri, mennyi időnk van, hanem azt, milyen időben élünk. És ahogy az emberiség történetében, úgy az egyéni életben is: amikor ez a nagy óra üt, a világ kint és bent egyszerre kezd új ritmusba.
Az Extra funkciók opcióval rendelkező olvasóink egy interaktív nagyítható ábrán láthatják a kozmikus ciklusokat, s hogyan ágyazódik bele az életük pár fontosabb stációja ezekbe. Az Extra funkciók igényléséhez kattints ide.
A nagy évek és az archetípusos korszakok
A bolygók húszéves és kétszázéves ciklusai a történelem emberi léptékű ritmusát mutatják. De a kozmosz óráján ennél sokkal lassabb mutatók is mozognak – olyanok, amelyek nem évszázadokat, hanem évezredeket mérnek. A Föld tengelyének lassú elbillenése, a precesszió, mintegy huszonhatezer éves kört rajzol az égre. Ennyi idő alatt a tavaszpont végigvándorol az állatövi jegyeken, és újra odaér, ahonnan elindult. Ezt nevezték az ókori görögök Nagy Évnek, a világ égi lélegzetvételének.
A precesszió mozgása nemcsak csillagászati jelenség, hanem szimbolikus is: az emberiség tudatának ritmusát tükrözi. Amikor a tavaszpont egy új jegybe lép, a civilizáció új archetipikus kérdést kap. A világ más nyelven kezd beszélni önmagáról, és az ember másként látja saját helyét az univerzumban.
A korszakváltások soha nem hirtelen történnek: az új archetípus mindig már száz-kétszáz évvel korábban „felkel” a horizonton, miközben a régi még nem tűnt el teljesen. A Nagy Év így nem éles határokkal, hanem átfedő, lassan pulzáló idő mezőkkel tagolódik.
A Bika kora – az anyag szentsége
(kb. i. e. 4300 – i. e. 2150)
A Bika korszakát a termékenység és a földi bőség eszméje hatotta át. A neolitikum és a bronzkor vallásai a föld istennőjét, az élet körforgását és a természet ritmusait ünnepelték. Az ember megtanulta művelni a földet, megőrizni és újrateremteni a táplálékot, és felismerte, hogy a földi élet maga is szent. A templomok még a földdel összenőttek: a kőszentélyek és a bika-szimbólumok az anyagban lakozó isteni jelenlétet dicsőítették. Ez volt a stabilitás, a birtok és a rend kora, amikor a világ még lassan lélegzett, és minden mozdulatnak súlya volt.
A Kos kora – az akarat és a hódítás ideje
(kb. i. e. 2150 – i. e. 1)
Amikor a tavaszpont a Kos jegyébe lépett, az emberiség kilépett a termékeny föld köréből, és az ég felé fordult. Megjelent a hódítás, a harc, az individuum akarata. A mitológiák hősei már nem a föld istennőinek gyermekei, hanem a Nap fiainak – fényből és akaratból született alakok.
Ez a korszak a vezetés, a háború és a kezdeményezés ideje volt: a papság helyét a király vette át, az isteni akarat pedig a hódító ember akaratában tükröződött. A korábbi évszázadokban emelt monumentális építmények – például az egyiptomi piramisok – már ennek az új szemléletnek az előszelét hordozták: a földből emelkedő, égi irányt kereső formák az anyagba írt szellemi törekvés jelképei lettek.
A birodalmak, törvények és dinasztiák világa a Kos archetípusának diadala: a szellem uralma az anyag fölött.
A Halak kora – a hit és az együttérzés útja
(i. e. 1 – kb. i. sz. 2150)
A következő nagy fordulat a Halak korával érkezett el. A tavaszpont lassan elmozdult a Kosból, és a víz elem szimbolikáját hozta el az emberi tudatba: a részvét, az odaadás és az egység keresését. Ez a korszak a hódításról a hitre, a külső győzelemről a belső megértésre helyezte a hangsúlyt.
Világszerte megjelentek azok a tanítások, amelyek a szív bölcsességét, az önfeláldozás erejét és az együttérzés útját hirdették. A kereszténység, a buddhizmus mahájána ága, az iszlám misztikus irányzatai és a keleti filozófiák mind egyazon archetipikus forráshoz kapcsolódtak: az isteni egységre való emlékezéshez. Miközben formájukban különböztek, üzenetük azonos volt – az ember akkor találja meg önmagát, amikor túllép a határokon, és a másikban önmagát ismeri fel.
A Halak archetípusa a szeretet és az idealizmus mellett a szenvedés tapasztalatát is hordozza. Ezért e korszak nemcsak a vallások és misztikák ideje volt, hanem a belső ellentmondásoké is: a hit és a dogma, a részvét és a fanatizmus, a megváltás és az önfeláldozás közti ingadozásé.
A víz oldani akarta az ellentéteket, de sokszor el is mosta a határokat.
A Halak kora közel kétezer évig uralkodott, és ma is benne élünk az utórezgéseiben – az emberi együttérzés, a spiritualitás és a közösségi eszmék ma is ebből a forrásból táplálkoznak. A Vízöntő kor hajnalán e régi víz még bennünk hullámzik: tanuljuk megtartani a részvétet úgy, hogy közben a tudatosság fénye már megjelenik fölötte.
A Vízöntő kora – az ébredő tudat ideje
(kb. i. sz. 2150 – i. sz. 4300, előszelében már most)
Most a tavaszpont lassan a Vízöntő jegyébe lép, és új minőséget hív elő az emberiség életében. A víz ezúttal levegővé válik: a kollektív érzések helyét az egyetemes tudatosság veszi át. A Vízöntő archetípusa nem tagadja a múltat, de áttetszővé teszi: a közösség már nem kényszer, hanem szellemi kapcsolódás.
Ez a korszak az információ, a tudás és a szabadság új rendjét keresi. A régi struktúrák – a vallási és politikai intézmények, a hierarchiák és határok – lassan fellazulnak, és helyükön egy hálózatszerű világ születik, amelyben minden mindennel összefügg.
A Vízöntő kora a Halak korszakának ellensúlyát hozza: a hit után a tudás, az áldozat után a részvét nélküli szabadság, az érzelem után az éber tudat kora érkezik. De minden új minőség magában hordozza az egyensúly feladatát is – a Vízöntőnek meg kell tanulnia, hogy a szabadság csak akkor igazi, ha a felelősséggel együtt születik.
A Vízöntő minőséget erősítette a 2020-as Jupiter-Szaturnusz együttállás is és a 2023 óta a Vízöntő jegyébe lépett Plútó is.
A tudat korszakai – Steiner és a Nagy Év
A precesszió és az emberi tudat fejlődése között mély párhuzam húzódik. Rudolf Steiner is úgy látta, hogy a történelem nem események sora, hanem tudati korszakok váltakozása.
Az emberiség előbb érzéki-álomszerű tudattal élt az istenek árnyékában (ősi indiai, perzsa és egyiptomi kor), majd a görög-római korban megszületett az én-tudat: az ember először mondta ki, „én vagyok”.
A modern kor a gondolkodás, az önálló ész korszaka lett – ez a föld elem archetípusával rokon: a forma és struktúra ideje.
A jövő korszak – a szellemi Vízöntő ideje – Steiner szerint a szív-tudat ébredését hozza: amikor az ember újra kapcsolatba lép a kozmikus renddel, de már nem alávetettként, hanem tudatos együttműködőként. Ebben a fejlődési spirálban a történelem és a tudat ugyanazt a pályát járja: minden korszak egy új fok az emberiség önismeretének anaphorikos táblázatán.
Az archetípusok tánca
A Nagy Év nem puszta asztronómiai mozgás, hanem az archetípusok tánca az idő színpadán. Ahogy a tavaszpont lassan halad az állatövön, a világ új hangra vált – a szférák zenéje más dallamot játszik, s az ember, aki hallja, másképp álmodik róla.
A Bika a földet tanította megszentelni, a Kos az akaratot, a Halak a szeretetet, a Vízöntő pedig a tudatosságot.
De mindegyik csak egy akkord a nagy szimfóniában, amelynek végső harmóniája nem a múltban vagy jövőben, hanem a felismerés pillanatában szólal meg: amikor az ember meghallja, hogy ő maga is a szférák zenéjének része.
Az idő kereke – keleti szemléletben
A nyugati ember számára az idő többnyire vonal: múltból a jövőbe tartó út, amelyen a haladás és a fejlődés a legfőbb érték.
A keleti gondolkodás azonban másképp látja az időt. Ott az idő nem egy irányba folyik, hanem körbejár. Nem fut, hanem forog.
A hindu és buddhista tanítások szerint az idő maga is élő lény – egy kozmikus lélegzet, amely ciklusonként belélegez és kilélegez.
A Kala Csakra, azaz az Idő Kereke e gondolat egyik legmélyebb kifejezése. A szanszkrit kala szó egyszerre jelenti az időt és a sorsot; a csakra pedig kereket, forgást, mozgást.
A világ nem egyszer teremtődik meg, hanem folyamatosan keletkezik és elmúlik, mint a tenger hullámai, amelyek soha nem ugyanazok, mégis mindig az óceánhoz tartoznak.
A Kala Csakra-tan szerint minden mozgás három szinten történik:
– a külső idő a kozmosz ciklusait jelöli, a Nap, a Hold és a bolygók keringését;
– a belső idő az ember életének ritmusai: a légzés, az érzelmek, a tudat állapotai;
– a titkos idő pedig a megvilágosodás szintje, amikor a külső és belső mozgás egybeolvad, és az ember felismeri, hogy maga is a kerék középpontja.
Ebben a szemléletben nincs ellentét múlt és jövő, élet és halál között. A kerék forgása maga a fejlődés: minden visszatérés mélyebb megértést hoz. Amit a nyugati gondolkodás „ismétlődésnek” lát, azt a keleti a tudat emelkedésének tekinti. Minden új kör nem ugyanaz, hanem egy fokkal közelebb visz a középponthoz.
A Kala Csakra tanítása az időt szakrális struktúraként látja: mandalaként, amelyben a részek a teljesség képei. A mandala nem térkép, hanem emlékeztető: arra figyelmeztet, hogy minden mozdulat, minden korszak, minden élet ugyanahhoz a középponthoz tartozik. Az idő nem ellenség, hanem tanító. Minden visszatérő esemény egy újabb lehetőség a tudat kitágítására.
Ha a nyugati kozmikus ciklusokat – a planéták táncát és a Nagy Évet – spirális mozgásként értelmezzük, akkor a Kala Csakra ugyanennek a belső, meditációs tükre. Az ember nemcsak szemlélője a kerék forgásának, hanem résztvevője is: minden döntése, minden pillanata egy új fordulat a saját sorsának mandaláján.
A bölcsek szerint a kerék középpontja mozdulatlan. Aki eljut oda, az kilép az időből – nem azért, mert megszűnik számára az élet, hanem mert minden pillanatban jelen van. Az idő ekkor már nem folyamat, hanem jelenlét. Az Idő Kereke így nem a múlás szimbóluma, hanem a felismerésé: hogy a mozgás maga az örökkévalóság formája.
Az idő szövedéke
Ha a világ történetét madártávlatból nézzük, az idő már nem események láncolata, hanem mintázat.
A planéták ciklusai, a korszakok archetípusai, az emberiség tudatának lassú érlelődése és a szív ritmusa mind ugyanazt a mintát rajzolják: egy spirál alakú szövedéket, amelyben a részek nem széttartanak, hanem egymásba fonódnak.
A nyugati és keleti bölcselet más nyelven, de ugyanarról beszél: az idő nem egyirányú folyó, hanem élő szövet, amely minden létezőt összeköt. A bolygók tánca, a történelmi korok váltakozása és a tudat fejlődése mind ennek a szövetnek a fonalai. Aki elkezdi követni ezeket a szálakat, előbb-utóbb rájön, hogy maga is a mintázat része – nem kívülálló megfigyelő, hanem a szöveten belüli rezgés.
A planétaciklusok megmutatják, hogyan lüktet a történelem. A precessziós Nagy Év feltárja a korszakok tudati ritmusát. A keleti Kala Csakra pedig megtanítja, hogy a külső mozgás csak a belső tudat tükörképe. E három sík – a kozmikus, a kollektív és a személyes – valójában ugyanazon hullám különböző szintjei. Az idő így nem szétválaszt, hanem összekapcsol: hidat épít az anyag és a szellem, a múlt és a jövő, az ember és az univerzum között.
A szövet szálai néha távolodnak, máskor újra összefutnak, de mindig ugyanabból a középpontból erednek. Ez a középpont nem a térben van, hanem a tudatban – ott, ahol az ember felismeri, hogy nem az idő sodorja, hanem ő maga mozog az időben. Amikor ez a felismerés megszületik, az idő többé nem múló, hanem jelenlévő. A mozdulatlanság és a mozgás, a kör és a pont, a pillanat és az örökkévalóság eggyé válik.
Minden korszak, minden élet, minden tapasztalat új szálat sző bele az idő szövedékébe, és ezzel a teljesség egyre gazdagabbá válik.
Aki meghallja ezt a ritmust, az már félúton van a szabadság felé. Mert a szabadság nem az időből való kiszabadulás, hanem az idővel való együttlét tudása: amikor nem menekülünk előle, hanem együtt lélegzünk vele. Ekkor az idő többé nem külső erő, hanem belső tükör – és a pillanat, amelyben ráismerünk, maga az örökkévalóság.
Aki szeretné felfedezni, hogyan tükröződnek a kozmikus ritmusok a saját életében, annak érdemes visszatérnie az Életciklusok és a bolygók mozgása című írásunkhoz, ahol az egyéni ciklusok konkrét állomásait is megismerheti az életében.
A sorozat következő, záró részében pedig tovább tágítjuk a látóhatárt: a kvantumfizika, a multidimenzionalitás és a szabad akarat kérdésein keresztül vizsgálom meg, hogyan kapcsolódik össze az ember tudata és az idő szerkezete. Mert végső soron nemcsak az idő ritmusai hatnak ránk – mi magunk is részesei vagyunk annak a kozmikus mozdulatnak, amelyet időnek nevezünk.